Szerintem ez a szenvedély. Ez, amikor mindenemet a vendégeim mögé helyezem, amikor nem számítanak a tervek, a pihenés, vagy az én-idő. Egy számít, hogy a legszebb emlékeket és a legtökéletesebb fotókat adjam át a családjaimnak. Ilyenkor mindent megteszek, mindenhez alkalmazkodom, miközben egyik szemem nevet és a másik sír - mert a legnagyobb szerelmemtől, a kisfiamtól kell sokszor elcsennem pár napot, hogy másoknak alkothassak. De nem aggódom, bepótolunk mindent. Mi ketten. Hiszen szerencsére magam osztom be az időmet és ha szükségét érzem, csinálok magunknak egy-két lyukas napot, hetet. Ilyen ez a mostani is. És ilyenkor semmi mást nem teszek, csak az övé vagyok, Konoré és együtt megélünk minden pillanatot.
Na, de térjünk vissza a vasárnaphoz és ehhez a kis csodához, akihez annyira igyekeztem Budapestre. Köszönöm a szülőknek, hogy minden nehézség, akadály és kétség ellenére hittek nekem és hittek bennem. Hogy elhozták hozzám a kicsi Noa-t és ezzel, hogy őket idézzem "egy csodálatos napot éltünk meg együtt", amelyet elképesztő fotók őriznek az örökkévalóságnak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
